Február 3.-án reggel hatkor bekövetkezet, aminek így előbb-utóbb be kellett következnie. Miközben a pilóták már úgy szálltak fel a fagyos európai éjszakába, hogy nem tudhatták utolsó légi útjukra indulnak-e, Tel-Avivban és Dublinban, olyan nem várt biztosítékokat kértek a légitársaságtól, amit éjszaka nem lehetett teljesíteni. Ez pedig előrevetítette, hogy másutt is hasonló helyzet állhat elő. Vagyis felelősen már nem lehet útnak indítani a gépeket. Beteljesedett a Malév sorsa. Azé a légitársaságé, amelyet 1973-ban, a reptérről leválasztva eleve megfelelő tőkeháttér és vagyon nélkül indítottak harcba az évről-évre élesebb nemzetközi versenybe. És utána mindig csak úgy adtak, hogy közben el is vettek belőle…

Azt minden hozzáértő tudta, hogy ebben a formában, a legutóbbi privatizáció és különösen a visszaállamosítás terheit hordozva – a várható EU-s bírsággal terhelve -, a Malév nem üzemeltethető tovább. A kihívás az volt, hogy kihúzza-e addig a légitársaság, amíg a döntéshozók, ha későn is, de ráeszmélnek: egy tiszta lappal induló nemzeti légitársaságra nem csak a szavak szintjén van szükség és összeraknak egy olyan légi céget, amely az állam kisebbségi tulajdona mellett is elindul és életképes lesz. Nem húzta ki…

Az viszont jó hír: annak ellenére, hogy a lízingelt nagygépeket már vissza is kellett repíteni a bérbeadóhoz és a Malév állománygyűlésén felnőtt emberek könnyezték meg a sokféle megpróbáltatást kibírt Malévet, hogy azután késő este gyertyát is gyújtsanak érte a reptéren, az állományt – a február 3.-i állománygyűlésen, még nem eresztették szélnek, és a kormányzati hírek egy új Malév megszervezéséről is szólnak. Vagyis a szak+tudás – akkor s, ha nyilván kevesebb emberre lesz szükség, vagyis lesznek még elbocsátások -, még megvan. A kérdés az, hogy a pénz meglesz-e, a piac megmarad-e. A legkevesebb esély, belátható időn belül - tekintve, hogy az állam már csak kisebbségi tulajdonos lehet -, sajnos erre van.