Különösen ott, ahol ritkán fordulnak meg a honfitársaink. Ugyanez igaz akkor is, ha idehaza találkozunk külföldiekkel, akik a nálunk szerzett benyomásaikat természetesen másokkal is megosztják.

Ezért is szégyenteljes, hogy manapság bevett gyakorlattá vált a külföldiek lehúzása – klasszikus megfogalmazásban becsapása – ami már az elmúlt években sem öregbítette jó hírünket a nagyvilágban. A válság pedig, a jelek szerint még inkább előhozta a vendégek megkárosításának gyakorlatát. Jó, ne legyünk álszentek. A turistát nemcsak nálunk szeretik becsapni. Elég, ha arra gondolunk, hogy Prágában is híresek a turisták ilyetén megkönnyítéséről és a napokban Rómában, magam is megtapasztalhattam, milyen az, amikor megpróbálják levenni az embert. Más kérdés, hogy Rómába akkor is özönlenek a turistahadak, ha néhányan panasz szóval az ajkukon távoznak az örök városból.

A hazai gyakorlatról különösen azok a külföldre szakadt hazánkfiai tudnak sokat, akik hazalátogatva németül, vagy angolul köszöntik az eladót az üzletben. Így járt az a magát nagy hazafinak tartó németországi ismerős is, akinek az egyik nap 300, a másikon már 350 forintért akarták eladni ugyanazt az ajándéktárgyat és amikor ezt németül szóvá tette, a személyzet egymás között, magyarul küldte el melegebb éghajlatra. Más kérdés, hogy a vidámság csak addig tartott, amíg emberünk ékes magyarsággal ki nem osztotta őket a modortalanságért.

De sajnos minden udvariatlan és próbálkozós eladó mellett nem állhat németül, angolul beszélő erkölcscsősz. Mert például mit mondana annak a taxisnak, aki az Európai Unió egyik vezető tisztségviselőjének, 10 perccel azt követően, hogy az az iPad-ját az autóban hagyta – amelyben eközben nem ült utas -, szemrebbenés nélkül vágta oda, hogy ő semmilyen ájpadot nem látott az ülésen…

Ami pedig a legszebb, az ilyen esetek, a magyar munkaerő vándorlásnak köszönhetően már nemcsak idehaza eshetnek meg. Az előbb említett, Németországban élő ismerős a közelmúltban egy norvégiai szigetre utazott egy fiatalokból álló csoporttal, amikor a recepciós hölgy válaszaiból arra következtetett, hogy inkább egy magyarral, mintsem egy bennszülött norvéggal áll szemben. A sejtés hamar bizonyosságot nyert, amikor a kiért láda sörben 4 üres üveget talált, amit nagy szabadkozás közepette cseréltek telire, majd a gazdasági bejárathoz érve – mint utóbb kiderült -, a tábor üzemeltetését bérlő magyarok röhögcséltek azon, hogy a németek miért nem eszik a desszertként felszolgált, lejárt szavatosságú macskanyelvet.

Vagyis Zimmer Feriék már nemcsak itthon próbálkoznak, hanem külföldön is egyre több helyütt belefuthatunk az újkori magyaros „vendégszeretetbe” – ami nagyobb kárt okoz, mint egy ellenséges reklámhadjárat.